ültem a laposon, néztem a vizet és azt sem bántam, hogy a szúnyogok az összes vérem kiszívják, néztem egy párt, akik a homokban piknikeztek gyertyfényben, a baráti társaságot, akik bográcsgulyást főztek egy rekesz sör mellett, vagy a vizipipázó tiniket, akiknek az anyukájuk biztos nem tudja mit csinálnak..

a hídon átkelve egy öreg turista bácsi majdnem megölelt jókedvében, épp hogy elugrottam előle (ennyit a vendégszeretetről), egy noname tévés csaj az eb-ről akart interjút készíteni velem, de még a kérdésébe is belezavarodott (ennyit a 15 másodperc hírnévről), egy srác kutyáját sétáltatva végig a hátsóját vakargatta, gondolván hogy senki nem látja ezen a késői órán (de én ott voltam)..

már majdnem elfelejtettem milyen hatással vannak rám ezek a késői séták, nagy beszélgetések, vagy csak az emberek néma figyelése, a meleg nyári esték, ahol egy pár órára minden feledésbe merül és minden egy kicsit megszépül, nekem ez az igazi kábítószer és afrodiziákum (az illatok, a fények és sötétek, dallamok és halk neszek, a reggelbe nyúló esték – ami egyedül is hatalmába kerít, de az az igazi, ha van kivel megosztani)

elbújok bennetek: sötét nyári éjjelek,

s várlak titeket: nem magányos reggelek