fűben ültem, bort szürcsöltem, stircelt krumplit majszoltam, vicces sztorikat hallgattam, egy-két embert hányni láttam, elhagyva és összetörve padon alvó részeg fiút vizslattam, embereket múltról és jövőről faggattam, zsibbadt lábam miatt percekig jajjgattam, hazataxiztam

szemével kérdezett, de nem válaszoltam, óvni akar(t) de nem kérdeztem, ezen egyedül kell túllennem, ami nem is olyan nehéz, mint aminek látszik, és ő igazán jó embernek látszik, akár baráttá is válhatna, ha az élet közbe nem szólna, bár nem tudhatom miből mi lesz, ki marad meg és ki vész el, de jólesett a féltése, mint aki kérdezés nélkül is értene, talán átélte ő is ezt, de be nem vallja, ő az ki (tán) a leghallkabb rezdüléseket is hallja, biztos ezért van sok barátja, megérdemli.. a vállsimit most visszakaptam – egy tekintetben benne volt minden, talán többet ő sem tehet, mint ahogy én sem tehettem, de a bíztatása sokat jelent nekem,

gondolataim most nem rejtjelezem, de ilyen kuszák most bennem, nincs kedvem kibogozni, talán tudnám még fokozni, köteleim eloldozni -ez az mit tennem kell, az úton egyenesen mennem, nézni előre, s nem hátra, hátha ott a kulcsa annak ami vagyok s mi lehetek..