You are currently browsing the monthly archive for május 2008.
ültem a laposon, néztem a vizet és azt sem bántam, hogy a szúnyogok az összes vérem kiszívják, néztem egy párt, akik a homokban piknikeztek gyertyfényben, a baráti társaságot, akik bográcsgulyást főztek egy rekesz sör mellett, vagy a vizipipázó tiniket, akiknek az anyukájuk biztos nem tudja mit csinálnak..
a hídon átkelve egy öreg turista bácsi majdnem megölelt jókedvében, épp hogy elugrottam előle (ennyit a vendégszeretetről), egy noname tévés csaj az eb-ről akart interjút készíteni velem, de még a kérdésébe is belezavarodott (ennyit a 15 másodperc hírnévről), egy srác kutyáját sétáltatva végig a hátsóját vakargatta, gondolván hogy senki nem látja ezen a késői órán (de én ott voltam)..
már majdnem elfelejtettem milyen hatással vannak rám ezek a késői séták, nagy beszélgetések, vagy csak az emberek néma figyelése, a meleg nyári esték, ahol egy pár órára minden feledésbe merül és minden egy kicsit megszépül, nekem ez az igazi kábítószer és afrodiziákum (az illatok, a fények és sötétek, dallamok és halk neszek, a reggelbe nyúló esték – ami egyedül is hatalmába kerít, de az az igazi, ha van kivel megosztani)
elbújok bennetek: sötét nyári éjjelek,
s várlak titeket: nem magányos reggelek
kisvirág – fagyi – a hajamban madárkaki
“csak így tovább”
Nem kis teljesítmény egy író részéről, ha egy sorozatgyilkost szerethetővé tud tenni, olyanná, akivel szimpatizál a néző, ráadásul még szurkol is neki. Dexter Morgan pont ilyen. Miután egy hét alatt megettem reggelire mind a két évadot, kicsit elszomorodtam, hogy ezentúl éheznem kell, és ekkor jött a nagy megkönnyebbülés és örömujjongás: az Agave kiadó godnozásában Dexter mostmár olvasható is. 
Nagy reményeket táplálok a könyvvel kapcsolatban, hisz a sorozatnak is erőssége volt a szöveg.
“
Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha felfednék mindent, ami elnyomott és ismeretlen bennem. De sosem fogom megtudni. Rejtőzködve élem az életemet, minden ettől függ, az életem függ tőle.”
ez kellene most nekem, de azt hiszem, nem is kell rá sokat várnom
kialvatlanság, napszúrás, vizsgapánik-pánikvizsga, éhség, identitásválság… és még csak 11
folyt.köv
fűben ültem, bort szürcsöltem, stircelt krumplit majszoltam, vicces sztorikat hallgattam, egy-két embert hányni láttam, elhagyva és összetörve padon alvó részeg fiút vizslattam, embereket múltról és jövőről faggattam, zsibbadt lábam miatt percekig jajjgattam, hazataxiztam
szemével kérdezett, de nem válaszoltam, óvni akar(t) de nem kérdeztem, ezen egyedül kell túllennem, ami nem is olyan nehéz, mint aminek látszik, és ő igazán jó embernek látszik, akár baráttá is válhatna, ha az élet közbe nem szólna, bár nem tudhatom miből mi lesz, ki marad meg és ki vész el, de jólesett a féltése, mint aki kérdezés nélkül is értene, talán átélte ő is ezt, de be nem vallja, ő az ki (tán) a leghallkabb rezdüléseket is hallja, biztos ezért van sok barátja, megérdemli.. a vállsimit most visszakaptam – egy tekintetben benne volt minden, talán többet ő sem tehet, mint ahogy én sem tehettem, de a bíztatása sokat jelent nekem,
gondolataim most nem rejtjelezem, de ilyen kuszák most bennem, nincs kedvem kibogozni, talán tudnám még fokozni, köteleim eloldozni -ez az mit tennem kell, az úton egyenesen mennem, nézni előre, s nem hátra, hátha ott a kulcsa annak ami vagyok s mi lehetek..
A minap színházban voltam. A szokásosnál nagyobb izgalommal vártam, mivel ebben az évadban csak kívülről csodáltam a színház épületét.. sajnos. És bár a darabot sem én választottam, rábíztam magam a sorsra, hiszen ez volt az utolsó lehetőségem hogy idén színházba menjek. Hiányzott már nagyon, vártam a nagy durranást, eufóriát, azt a színházi érzést, azt a lelki felkavarodást, legyen az bánat vagy öröm, amit legtöbbször egy színházi darab után érzek. De ha igazán elér hozzám valami, olyankor mindig rájövök, hogy nekem színházba kellene járnom minden nap, nekem színésznőnek, rendezőnek vagy színházi ültetőnek kellene lennem, hogy el ne szakadhasson tőlem ez az érzés, ami egy-egy darab után rabul ejt.
Sajnos ezen az estén csalódnom kellett. Nem mondom azt, hogy rossz darab volt, de azt sem hiszem, hogy a harmadik emeletre szóló ülőhelyem volt az oka annak, hogy nem ért el hozzám az egész ami a színpadon történt. A közönség nevetett, tapsolt, még a legidiótább viccen is és a végén vastapssal ünnepelte a színészeket. Talán az a taps nem csak az aznapi teljesítményüknek szólt, hanem az egész évadbelinek…
Nem tudom.. Mindesetre azon kaptam magam, hogy a figyelmem a darabról egyre inkább elterelődik és azon bosszankodom, hogy ezt meg ezt az idióta poént, trágárságot, bármit, miért kell kétperces tapssal kitüntetni és ezzel megszakítani az egész egységét.. Elgondolkoztam, hogy vajon a mai, “átlagos” színházi közönségnek, aki mondjuk egy félévben egyszer meg el egy darabra vajon mindent be lehet adni? Még sosem voltam olyan előadáson, ahol a közönség kiment volna, elmaradt volna a vastaps, vagy épp fújjolt volna nevetés helyett. Lehet hogy csak jól választottam eddig. Mindenesetre érdekelne, hogy meg meri/merné-e ezt tenni a mai közönség. Néha úgy érzem hogy az orrunknál fogva vezetnek minket, már már kötelességünknek érezzük hogy felvegyük a legszebb ruhánkat, amit aztán mindenki megcsodálhat, amikor tíz percen keresztül felállva tapsolunk a színészeknek- mindegy milyen jók vagy rosszak voltak.
Azt hiszem, egyszer elmegyek és választok magamnak szándékosan egy rossznak ígérkező darabot. És megnézem mi lesz akkor. Bár, most hogy belegondolok, voltam már ilyenen. A falra tudok mászni, amikor azt látom, hogy egy előadás “humora” mindössze a trágárságaiban rejlik. És a közönség üdvrivalgással fogadja. Talán nem is a színpad túloldalán van a gond, hanem a színpadon innen. Mi vesszük meg a jegyet egy ilyen darabra és a végén mi tapsoljuk meg, jelezve: igen, ez kell nekünk, erre való a színház, csináljatok még több szemétrevaló darabot..
Ez lenne a katarzis, amiről az ókori görögök annyit beszéltek..? Remélem, hogy egyszerűen csak rossz napom volt..
Irigylem azokat, akik tudnak zenéről írni – én nem ilyen vagyok. Vannak zenék, amik egyszerűen a csontomig hatnak, annyira bennem van a ritmus, annyira passzol a hangulatomhoz, felpörget vagy ellazít és beindítja az agyamat.
Amire most rábukkantam az pont ilyen. Elbow – Seldom Seen Kid az album címe.
Aki lusta végighallgatni az albumot, vagy a legjobb számokra vadászik, annak a következő kettőt ajánlom figyelmébe:
Audience with the Pope – ellazító verzió
Grounds for Divorce – felpörgetős verzió
Én velük kezdem a napot
Íme a dal ami az album címében is szereplő Seldom Seen Kidről szól:
Mindeddig azt hittem, hogy nem szeretem a bort. És végülis igen, azt amit adtak eddig nekem, nem szerettem. De a tegnapi szegedi borfesztivál megváltoztatta a véleményem. A legviccesebb az egészben, hogy én, aki semmti sem értek a borokhoz, sőt nem is voltam velük barátságban, sikeresen választottam ki mind a két boromat (Tokaji félédes muskotály és Jánoshalmi aureus, töppedt szőlőből készült édes fehér bor) a többiek nagy megelégedésére – ők is vettek aztán maguknak.
Annyira jó volt a tegnap este, egy hosszú fárasztó nap után, kimozdulni az éjszakába, hagyni sodortatni magad a hömpölygő tömeggel, a Látó quartett jazzes dallamaira dűlöngélni, a régi, de újra megtalált barátokkal beszélgetni, sóhajtozni múltról és jövőről… rég éreztem ehhez foghatót.
Csajok, ez az este ismétlésért kiált!
igen, ez már tényleg valaminek a kezdete (ha eddig nem fogtam volna fel
Ma elkezdtem nézegetni a kurzusokat, (mivel a héten a kívánságlistát le kell adni), és teljesen lázba jöttem. Azt mondtáknyugodtan rugaszkodjak el a földtől, olyat csináljak ami érdekel és itthon nincs lehetőségem tanulni.. színjátszás, zene, iskolalátogatás/elemzés, spanyoltanulás egy anyanyelvűtől (így legalább lecsekkolom hogy milyen módszerekkel oktatják ők a nyelvet) meg még nagyon sok érdekes óra, remélem megcsíphetem majd őket..
Már alig várom, hogy ezt a félévet magam mögött hagyjam és átadjam magam a készülődés, tervezés örömeinek, a védőoltások fájdalmnak, a vízum és egyéb iratok bürokráciájának, és a bőröndválasztás dilemmáinak..
Watch out America, I’m coming soon…
